A rádió

A rádió

 

 

 

Kedves olvasóink! Bizonyára emlékeznek még arra a néhány hónappal ezelőtti gyilkosságra, ami majdnem felderítetlen maradt. Pontosabban egy véletlenen múlott, hogy az elkövető alibije megdőlt és ezzel sarokba szorítva beismerte a tett elkövetését. Az ügy igen érdekesen alakult, ezért döntött úgy a szerkesztőségünk, hogy egy riportot készít a tettessel, aki immár a büntetés végrehajtási intézet lakója. A riport elkészítését több hetes egyeztetés és engedélyeztetés után sikerült lapunknak elkészíteni. Nem csak az nehezítette a munkánkat, hogy a hatóságtól elég hosszadalmas és sok utánajárást igénylő módon sikerült engedélyt kérnünk, hanem az is, hogy az elítélt nem akart interjút adni. Végül meggondolta magát és a cikk elkészült. A riportalany hozzájárult, hogy keresztnevén szólítsam és így írjam meg a cikket.

– Üdvözlöm Barnabás!
– Jó napot!
– Elmondaná olvasóinknak a történetet?
– Természetesen, hiszen ezért vagyunk itt.
– Először azt had kérdezzem meg, a korábbi elutasítás után miért gondolta meg magát és mégis nyilatkozik lapunknak?
– Nézze, amit tettem, megbántam. Úgy gondolom, ha csak egy valaki is okul az én esetemből és nem követ el őrültséget, akkor már nem hiába íródott meg ez a cikk. Sokszor olyan jelentéktelen dolgon csúszik el az ember, amire nem is gondol. Példának álljon itt az én esetem.
– Értem. Mikor is történt pontosan az eset?
– Azt hiszem, ezt sosem fogom elfelejteni. Azon az április huszadikai napon követtem el életem legnagyobb baklövését. Nem is értem miért tettem, hiszen egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy autót lopjak.
– No igen. Így lett az autólopásból gyilkosság.
– Így van. Az autólopást elismertem, hiszen az tagadhatatlan volt. Egy gyorshajtás miatt készült fotót nem tudtam letagadni, hiszen az arcom tökéletesen felismerhető volt a képen.
– Hogy lett az autólopási ügyből gyilkosság és mi volt a bizonyíték?
– Nos, az emberölést a technika bizonyította rám. Pontosabban fogalmazva az alibimet cáfolta meg, pedig alaposan előkészítettem. De akkor kezdem az elején. Az áldozatot nem ismertem különösebben, csupán amennyire egy kisvárosban ismeri egyik ember a másikat. Látásból ismertük egymást, de egyébként nemigen történt szóváltás közöttünk. Már úgy értve, hogy nem számítom ide az olyan eseteket, amikor mondjuk az orvosnál kellett várni, aztán az emberek szóba elegyednek egymással. Ilyen esetekben beszélgettünk, de egyébként az utcán nem álltunk meg, hogy egymással beszélgessünk. Köszöntünk egymásnak, aztán mindenki ment a saját dolgára. Tulajdonképpen akárki más is lehetett volna az áldozat, de akkor éppen ő volt kéznél.
– Szóval rosszkor volt rossz helyen?
– Így is mondhatjuk. Kaptam egy fülest, hogy egy bizonyos típusú autót kellene ellopni alkatrésznek. Én anyagilag le voltam égve, így aztán jól jött volna egy kis pénz.
– Mennyit fizettek volna?
– Százezret.
– Mennyit?
– Igen, jól hallotta.
– Igaz, kevesebbért is öltek már embert.
– Na igen. Már az autó kiválasztásánál elszúrtam a dolgot.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy egy képet szorongattam, amin a kiszemelt típus volt. Aztán itt még egy tanúság. Aki nem ismeri az autókat, ne akarjon autót lopni.
– Hogy érti? Nem olyan típust lopott, mint amire a megbízás szólt?
– Igen. Egy Opel Agilát kellett volna lenyúlni, én meg egy Suzuki Wagon R-t loptam.
– Ez érdekes. Azért a két autó nem egy gyártmány.
– Most már én is tudom. Sajnos a két autó rokonságban áll egymással. Kívülről szinte egyformák. Más az embléma, más gyárban készültek, de én a fotó alapján a karosszériát figyeltem. Na, az meg megegyezett. Szóval visszatérve a történetre, alibit biztosítottam magamnak. Vonatjegyet vettem, majd a vonatra felszállva a mobiltelefont a vagonban elrejtettem. A hangját levettem, így ha hívás érkezett volna, nem hallotta volna senki. A telefon cellainformációja igazolta volna hollétemet. Tudtam, hogy ugyanaz a szerelvény mikor jön vissza, így a telefont magamhoz tudtam volna venni. Miután felszálltam a vonatra és eldugtam a telefont, a következő állomáson leszálltam és onnan busszal jöttem vissza. A terv az volt, hogy szintén busszal mentem volna erre az állomásra, felszállok a vonatra, a telefont magamhoz veszem, aztán otthon leszállok. Mert ugye láttak felszállni a vonatra, aztán meg leszállni itthon. Szemtanú van, az alibi stimmel. De ha mégsem lett volna elég, hát még ott lett volna a telefon cellainformációja. Nyilvánvalóan én is ott voltam, ahol a telefon.
– De másként alakult a helyzet.
– Igen. Ahogy haza jöttem, alig kellett egy-két órát portyáznom, megláttam a kiszemelt autót. Odamentem és rávettem a tulajt, hogy vigyen már át a szomszéd városba, mert sürgős dolgom van ott. Az illető először vonakodott, de végül rálett, hogy elvisz, mert mondtam neki, hogy nem kell megvárnia, majd hazajövök valahogy. Elindultunk, aztán egy helyen szóltam neki, hogy álljon meg, mert rosszul érzem magam. Teljesen kihalt volt a táj, egy autó sem jött semerről sem. Ahogy megálltunk, én rosszullétet színleltem. Az áldozat kétségbeesetten próbált segíteni, mire én egyszerűen torkon ragadtam és megfojtottam. Körbe néztem, de még mindig sehol egy autó sem. A holttestet gyorsan áthúztam az anyósülésre és becsatoltam a biztonsági övét. Behajtottam a közeli erdőbe, mert az utastérben mégsem hagyhattam. Hátra cipeltem és begyűrtem a csomagtartóba. Nehezen ment, mert borzasztó kicsi csomagtartója volt az autónak. Annyiban szerencsém volt, hogy viszonylag kistermetű volt az áldozat. Gondolkodtam, hogy mit tegyek a hullával. Az autóban nem maradhatott, el kellett rejtenem. Hullával a csomagtartóban elindultam a szomszéd városba. Ásót, lapátot vettem. Hevenyészett módon a nyelet bele fabrikáltam a szerszámokba. Úgyis csak egyszeri használatra kellett. Késésben voltam, így hullával a csomagtartóban elindultam a megbízóhoz. Sietnem kellett, így jobban beletapostam a gázba. Ekkor kaptak rajta gyorshajtáson. Ezzel még nem is lett volna különösebben baj, hiszen egy autólopással megúszhattam volna az ügyet. Az volt a tervem, hogy majd ott a közelben elásom az áldozatot. Egy hullával az autóban csak nem adhattam oda nekik a kocsit. Egy közeli erdőnél megálltam és elástam a hullát. Nem ástam mélyre, mert az idő szorított. Éppen csak elföldeltem, aztán már indultam is az autóval tovább a megbízóhoz, a megbeszélt helyre.
– De nem így lett.
– De nem ám. Mikor eljött az autó átadásának az ideje, a megbízó kiröhögött, hogy ekkora hülye nem lehetek, hogy Opel helyett Suzukit lopok. Majd közölte, hogy nem fizet egy vasat sem és különben is mi nem is találkoztunk. A cimborájával beültek az autójukba, majd elhúztak. Én ott maradtam egy lopott verdával tanácstalanul. Fogalmam sem volt, hogy mi a fenéhez kezdjek. Bekapcsoltam a rádiót, de nem volt hangulatom se zenét, se semmi mást hallgatni. Egyik adón sem volt semmi hallgatható számomra, így aztán kikapcsoltam és elindultam visszafelé, hiszen fel kellett szállnom arra a vonatra, amin ott volt az alibim. Ekkor még nem tudtam, hogy ez már nem ér semmit, hiszen a gyorshajtásról fotó készült, az igazolta, hogy nem ott voltam ahol a telefonom. Nekem nem volt más célom, csak minél előbb visszamenni, hogy az autót valahol lerakjam a közelben.
– De a rendőrség igen hamar kapcsolatba hozhatta magával az autólopást és a gyilkosságot is, nem?
– Igen, de ebben volt egy kis szerencsém. Már amennyire szerencse lehetett az esetben. Az autóban nagyon meleg volt, így az áldozat lassabban hűlt ki mint kellett volna. Így aztán az orvos szakértő a halál idejét későbbre tette mint amikor az valójában történt. Ez a pár óra csúszás elég bizonyító erejű volt ahhoz, hogy az autólopást és a gyilkosságot tulajdonképpen külön kezeljék. Már-már a gyilkosság vádjáról letettek, amikor egy fontoskodó szakértő mindenáron rám akarta bizonyítani, hogy márpedig én azon a környéken voltam, ahol az áldozatot megtalálták.
– Apropó, hogyan találták meg az áldozatot?
– Hát, ez is balul sült el. Azok az átkozott cigányok!
– Hogyhogy a cigányok?
– Fázós egy népség. Még április végén is fáztak, pedig akkor éppen jó idő volt. Hova máshova mentek volna fát lopni, mint oda, ahol korábban elástam a holttestet. Persze, hogy megtalálták a friss nyomokat és azt hitték, bizonyára valami kincs van elrejtve. Kézzel kezdtek neki ásni. Nem volt nehéz dolguk, puha volt a föld. Én meg nem temettem mélyre, úgyhogy pár perc kapirgálás után megtalálták a hullát. A gyorshajtós fotó is igazolta azt, hogy én csak a környéken voltam. Összevetve az időpontokat éppen kicsúsztak abból az időintervallumból, ami alapján rám verhették a gyilkosságot. Mert ugye a vonatról láttak leszállni, meg korábban felszállni. Aztán ott volt a fotó a gyorshajtásról. A halál idejét megállapítva ha én követtem volna el, akkor azzal a vonattal nem tudtam volna visszajönni. Így aztán a gyilkosságot már-már a rendőrség mellőzte az esetemben, csak hát ott volt a fontoskodó kezdő szakértő, aki minden áron bizonyítani akart.
– Valljuk be, sikerült is neki.
– Igen, sikerült. Egy nyamvadt autórádió buktatott le.
– Nem mondja komolyan?
– De bizony. Ha a dealerrel való elválás után nem kapcsolom be a rádiót és nyomkodom végig a memóriagombokat, akkor megúsztam volna a gyilkosságot.
– De hogy tud bizonyítani egy autórádió? Nem követhető le mint egy mobiltelefon, nem rögzít útvonalat mint egy navigációs eszköz.
– Ez így van. De mégis rögzített nyomokat. Ugyanis nem egy piaci rádió volt az autóban, hanem egy Panasonic. De lehetett volna más márkás készülék is. De önmagában még az sem lett volna baj, hogy bekapcsoltam. Még csak az sem, hogy ez a rádió tudja az AF, azaz Alternatív Frekvencia üzemmódot. A baj az volt, hogy az AF be volt kapcsolva. De még ez sem okozott volna problémát, ha itthon is bekapcsolom a rádiót. De nem tettem. Így aztán mikor bekapcsoltam a rádiót és végig nyomkodtam a memória gombokat, a készülék ráállt azokra a rádiófrekvenciákra, amiken azok a beprogramozott adók sugároztak. Mikor kikapcsoltam, ezek a frekvenciák eltárolódtak. A szakértő meg annyit csinált, hogy feljegyezte mindegyik tárolt adónak a frekvenciáját. Csodálkozott, hogy egyik helyen sem szól semmilyen rádió. Persze, mert az ország más részén máshol sugároznak az FM rádiók. Aztán már annyit kellett tennie, hogy megkeresi azt a területét az országnak, ahol a különféle rádiók frekvenciája egybe esik. Na, ez a terület meg éppen ott volt, ahol a dealerrel találkoztam. Oda meg karnyújtásnyira volt az erdő. Így aztán ezzel megszorongattak egy kicsit. Egyértelmű volt, hogy ahol az áldozat volt, ott járt az autója is. Én meg hiába tagadtam, hiszen arra bizonyíték volt a fotó által, hogy én vezettem az autót. Ekkor újból együtt kezelték az autólopást és a gyilkosságot. A sok keresztkérdéssel sarokba szorítottak, aztán vallottam.
– Akkor elmondhatjuk, hogy több véletlen is a lebukáshoz vezetett, de az i-re a pontot az autórádió tette fel.
– Igen. Sosem voltam egy szerencsés ember, de ebben az ügyben több dolog is balul sült el, ami aztán a lebukásomhoz vezetett. Sokszor átgondoltam már, hogy mit hogyan kellett volna tennem, hogy megússzam. De úgy gondolom, csak idő kérdése lett volna, hogy mégis mikor kapnak el. Tökéletes bűntény nincs, legfeljebb annak látszódó.
– Olvasóink nevében is megköszönöm Önnek, hogy mégis vállalta, hogy megosztja velünk történetét.
– Én köszönöm, hogy időt szakított rám.

Hogy mi a tanulság? Mindenki vonja le maga. De ne feledjük el, hogy sokszor egy ici-pici tény, információ kell ahhoz, hogy hatalmas dolgok dőljenek el másként mint elképzeltük. Jól bizonyítja ezt Barnabás esete.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: