Az ismeretlen férfi esete

Az ismeretlen férfi esete

– Huszonöt év körüli férfi beteg, jó fizikai állapotban, kissé kiszáradva. Néhány külsérelmi nyom található a testén. Horzsolások, zúzódások. Belső szervi sérülése nincs. Reflexre reagál, hallja is amit mondunk, de nem beszél. Még nem sikerült megállapítani, hogy néma, vagy esetleg nem érti a magyar nyelvet. Iratai nem voltak, személyazonosságát nem ismerjük. Egy vasúti töltés oldalában találta meg a vonalbejáró, kilométerekre minden lakott településtől és úttól. Szakadt, cafatokban lógó ruhában találtak rá, mint egy hajótöröttre. Pszichésen zavart. A pszichológus még nem járt nála, hamarosan megérkezik. -sorolta az eddig kiderített tényeket az orvos.
– Értem. Érdekes történet. Megtámadták? -kérdezte a főorvos.
– Nem egyértelmű. Lehet hogy megtámadták, de nagyobb ütéseknek nincs nyoma. Az sem valószínű, hogy a vonatból esett ki, mert akkor súlyosabb sérüléseket szenvedett volna. De ezt majd a rendőrség kideríti.
– Rendben. Mi a gyógyulására koncentráljunk. Természetesen a rendőrséget minden új fejleményről tájékoztatni kell.

Azzal a vizitáló orvosok, nővérek kivonultak a kórteremből. A beteg nyugalma érdekében egyágyas szobában helyezték el. Néhány órája fekszik ott, teljesen ismeretlenül.

– Igen, tessék! -szólt a telefonba Gábor.
– Anita vagyok. -válaszolt a sógornője.
– Mit akarsz?
– Szilárd ott van?
– Nincs. Miért lenne nálam? Én már nem találkoztam vele egy hete. Valamikor három vagy négy napja beszéltem vele telefonon.
– Akkor eltűnt!
– Hogy?
– Biztos lelépett egy nővel!
– Na, álljon meg a menet! Mit értesz az alatt, hogy eltűnt?
– Három napja haza sem dugta a pofáját!
– Lassan a testtel. Három napja nem ment haza és csak most keresed? Miért nem szóltál hamarabb?
– Biztos egy nővel van. Majd hazajön, de kiteszem a szűrét!
– Hohó, nem úgy megy az. Először is, sosem csinált ilyet, nem rá vall. Biztos történt valami. Másodszor meg hogy érted, hogy kiteszed a szűrét? Kiscicám, onnan csak te tűnhetsz el, neked semmid sincs abban a házban!
– Majd meglátjuk!
– Meg bizony! Rendőrségnek szóltál már?
– Én? Dehogy szóltam. Had hetyegjen a kis kurvájával, könnyebb lesz elválni.
– Hülye picsa! -azzal Gábor lecsapta a telefont.

Mivel a feleség egy lépést sem volt hajlandó tenni, hogy a férjét megkeresse, vagy legalább bejelentse mint eltűnt személyt, így Gábor szedte össze magát és egy fényképet az öccséről és elindult a rendőrségre.
A rendőrök felvették az eltűnt adatait, elkérték a fényképet. Elmondták, a kórházból telefonáltak, hogy beszállítottak egy ismeretlen férfit, aki a leírás alapján hasonlít Gábor öccsére, Szilárdra. Mivel így már volt egy kis halvány jel, a rendőrök elkísérték Gábort a kórházba.
Először a főorvossal váltottak pár szót. Az elmondta, fizikailag jó állapotban van, a kisebb bőrsérüléseket leszámítva, de lelkileg nagyon rossz állapotúnak tűnik. Talán ha ismerőssel találkozik, az segít. A beszélgetésből kiderült, hogy Szilárd teljesen normális, egészséges ember. Semmi baj nincs se a hallásával, se a beszédkészségével. A szótlansága valamilyen átélt trauma következménye. A főorvos vázolta a megtalálása körülményeit.
A kórteremben az ablak felé fordulva feküdt az ismeretlen. Meg sem mozdult az ajtónyitásra. A főorvos odament hozzá, majd azt mondta:
– Uram! Eljött Önhöz valaki. Vetne rá egy pillantást? Fölismeri?
Az továbbra sem szólt egy szót sem, csak üveges tekintettel bámult kifelé az ablak irányába. A főorvos intett Gábornak, hogy menjen oda. Csendben odalépett hozzá, majd ránézett.
– Igen, Ő az! Az öcsém, Szilárd.
– Rendben. Most magukra hagyom Önöket. Majd mielőtt elmegy, legyen szíves bejönni hozzám az orvosiba.
– Rendben, nem soká megkeresem.
Azzal a főorvos kiment a kórteremből, intett a rendőröknek, hogy ők is menjenek vele.

– Öcskös, mi van veled? Mi történt? -faggatta Gábor.
De Szilárd továbbra sem szólt egy szót sem. Ránézett Gáborra, majd egy apró könnycsepp gurult le az arcán.
– Mondj valamit! Bántottak? Szólalj meg!
Testvére most sem szólt, de legalább látható volt, hogy felismerte bátyját. Szilárd arcán egyre több könnycsepp gurult le, majd zokogásba tört ki. Átöleleték egymást és Gábor nyugtatgatni próbálta testvérét, akinek most sem volt egy szava sem. Akármit kérdezett Gábor, semmire sem kapott választ. Mután sikerült kissé megnyugtatnia öccsét, megígérte neki, hogy még délután is benéz hozzá. Látta Szilárdon, hogy megértette amit mondott neki és egy halvány mosolyt is felfedezett az arcán.
Elmenőben még benézett a főorvoshoz, ahogy kérte. Megbeszélték, hogy felismerte Szilárd a testvérét. Néhány szóban vázolta, hogy a feleségével nincsenek valami jó viszonyban. Akárcsak Gábor, aki szintén nem szívlelete Anitát. Ikertestvérek, de kétpetéjűek, így nem nagy a hasonlóság közöttük. A doki elmondta, hogy mivel komoly sérülései nincsenek, nincs oka benntartani, de egy-két napig még megfigyelésre bent marad.

Napközben Gábornak még be kellett mennie a rendőrségre néhány hivatalos papírt aláírni. A rendőrség elkezdte a nyomozást, kideríteni mi is történhetett. Bár idegenkezűség első nekifutásra nem látszik, de bővebbet majd csaka vizsgálat közben, után tudnak mondani. Gábor felhívta a sógornőjét, hogy tudassa vele, hol van Szilárd. Megígérte, hogy délután ő is bemegy a kórházba hozzá.
A nap gyorsan telt Gábor számára, szinte észre sem vette, hogy már késő délutánra jár az idő. Megígérte öccsének, hogy délután is benéz hozzá. MIvel már arra a napra más dolga úgysem volt, a kórház felé útközben néhány olyan fimomságokat vásárolt, amiről tudta, hogy Szilárd kedvence. A kórház parkolójában felismerte Anita kocsiját. A motorház még meleg volt, nemrég jöhetett.
A kórteremben éppen ott találta sógornőjét, aki nem éppen úgy beszélt a férjéhez, ahogy az az elvárt helyzetben illő lett volna. Kerek-perec kijelentette, hogy elhagyja, egy hülyével nem él egy fedél alatt. Gábor odalépett hozzá, majd a karját megragadva cibálta kifelé a kórteremből.
– Gyere csak kiscicám! Mit művelsz te itt?
– Na, ne rángass! -méltatlankodott Anita.
– Ki vele, miket hordtál össze nekei?
– Csak azt mondtam, hogy elválok, egy hülyével nem élek együtt?
– Mondd, te teljesen hülye vagy? Azt hiszed most éppen erre van neki szüksége? Még azt sem tudjuk mi történt azzal a aszerencsétlennel. Meg mi az, hogy egy hülyével? Igen, akkor volt hülye, mikor elvett feleségül. Én már akkor át láttam rajtad, mint egy üres szitán.
– Az orvos mondta, hogy dilis.
– Nem igaz, ilyet nem mondott! Kissé zavart, de vajon te hogy viselkednél egy ilyen eset után?
– Akkor sem érdekel, elválok!
– Tudod mit? Nagyon helyes! Legalább megszabadulunk tőled. Most is hogy nézel ki? Mint aki strichelni készül.
– Mi közöd hozzá, hogy hogy öltözködök?
– Már ne haragudj, de egyáltalán nem illik így bemenni egy kórházba. Mintha egy utolsó riheronyg lennél.
– Kikérem magamnak!
– Kérheted, de akkor is egy utolsó ribanc vagy!
– Te is ugyanolyan hülye vagy, mint az öcséd!
– Kiscicám, az a szerencséd, hogy egy kórházban vagyunk, mert külömben már úgy szájba vágtalak volna, hogy a fogad is kiesne.
– Ez ám egy úriember! Verné a nőket.
– Te nem nő vagy, hanem egy bárcás kurva! Lett volna pofád kikezdeni velem is az esküvőtök után pár hónappal. Azt hiszed nem tudom, hogy Siófokon mit csináltál azzal a hályas bankárral, vagy Győrben az osztrák milliárdossal? Még van pofád azt mondani, hogy nem vagy kurva?
– Nem igaz! Semmi sem igaz abból, amit állítasz!
– Nem? Bebizonyítsam? A házasságotoknak már annyi, jobb is, ha végleg eltűnsz az öcsém életéből. Tudod hol a bőrönd. Abba összepakolhatod az összes cuccodat, úgyis belefér. Semmit nem vittél ahhoz a házhoz. Napi 10-14 órákat dolgozott, hogy neked meglegyen mindened. De meg sem érdemelted. Tűnj el abból a házból, a kulcsokat pedig dobd a postaládába. Mehetsz valamelyik pénzeszsákodhoz.
– Ezt még megbánod!
– De megijedtem! Most pedig takarodj!

Anita elviharzott, még sokáig nézte Gábor, hátha visszafordul. De nem, fejét felszegve éktelen cipőkopogással elhúzta a csíkot.
Gábor bement az öccséhez. Látta rajta, hogy sírt. Könnyesek voltak a szemei. Ez a délutáni látogatás is egyoldalú beszélgetéssel telt el. Szilárdnak egy mukkja sem volt. De Gábor megértette, hogy tisztában van a helyzettel. Nyugtatgatta, de a beszédre továbbra sem tudta rávenni. Sok időt nem töltött el Gábor, látta hogy fáradt a testvére. Bő fél óra után elbúcsúzott, de megígérte neki, hogy másnap is meglátogatja.
A folyosón összefutott a főorvossal. Elmondta, ha nem jön közbe semmi, akkor másnap délután hazaviheti Szilárdot, de ne hagyja egyedül.

Másnap Gábor elintézte, hogy szabadságon legyen, otthon lehessen a testvérével. A rendőrségre is benézett, van-e valami fejlemény, de a rendőrök semmi jóval nem tudták biztatni. Gyakorlatilag semmiylen nyomot nem találtak, ezért úgy nézett ki, hamarosan lezárják az ügyet. Még elnézett Szilárd házához, hogy ott mi a helyzet. Anita tényleg csak egy bőröndnyi cuccal ment el, látszólag semmi olyan nem hiányzott a lakásból, ami nem az övé lett volna. Aztán délután ismét a kórház. Kórterembe belépve egyből köszöntötte Szilárdot.
– Helló öcskös!
A hangra Szilárd odafordult, majd megszólalt:
– Szia bátyó!
– Megjött a hangod? Nagyon örülök!
– Mi történt velem? -kámpicsorodott el Szilárd.
– Nyugi, majd mindent kiderítünk. Ne siettessük, eljön annak is az ideje.
– Úgy érzem, megzavarodtam.
– Dehogyis! Most még kusza minden, de meglátod, hamarosan rendbe jönnek a dolgok.
– Anita elment?
– El.
– Értem.
– Még mindig szereted? Annak ellenére is, hogy megcsalt?
– Igen, de talán jobb is így. Jobb minél hamarabb túllenni rajta.
– Ez a beszéd öcsi!
– Meglátod, találsz majd magadnak egy igazi nőt.
– Hát, ezzel még várjunk.
– Persze, nem is akarlak siettetni. Legfontosabb, hogy rendbejöjj.
– De mégis, mi van velem?
– Most ne ezen agyalj. Azt mondta a doki tegnap, hogy ma hazavihetlek.
– Tudom, mondta nekem is. Volt itt egy lélekbúvár, váltottam vele pár szót.
– Az jó.
– Tudod, azt hiszem jó dolog, ha egy hozzáértővel tudok beszélni. Nem is tudom, miért hallgattam eddig. Jó érzés, attól függetlenül, hogy fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem.
– Az otthoni környezetben meglátod, minden sokkal derűsebb lesz. Nálam leszel egy darabig, rendben?
– Köszi bátyó. Akartam is kérni, had legyek nálad pár napig. Semmi kedvem egyedül az üres lakásban gubbasztani.
– Oké, akkor ezt megbeszéltük. Most bemegyek a dokihoz, elkérem a papírokat, aztán mehetünk. Ebben a szatyorban hoztam be neked ruhákat. Fel tudsz öltözni egyedül, vagy segítsek?
– Azt hiszem megy egyedül is.
– Oké, akkor én megyek a főorvoshoz, de pedig addig öltözködj.

Gábor megkereste a főorvost. Lerendezték a papírokat, de a lelkére kötötte, hogy mindenképpen keressenek fel egy pszichiátert. A sebekkel különösebb teendő nincs, egy hét múlva azért menjenek vissza ellenőrzésre, de ha valami baj van, akkor soron kívül.
Mire Gábor végzett a főorvosnál, addigra Szilárd is felöltözködött. Összepakolta a személyes holmijait is.

– Na, kész vagyok! -szólalt meg Szilárd, ahogy Gábor belépett a kórterembe.
– Oké. Összeszedtél mindent?
– Azt hiszem nem marad itt semmi. Részemről mehetünk. Megvan a zárójelentés?
– Itt van nálam.
– Végre mehetek haza. Pedig nem is voltam itt olyan sokáig.
– Igen, de otthon azért mindig jobb. Menjünk.
– Mondott valamit a doki?
– Semmi különöset. A sebek miatt egy hét múlva nézzünk vissza, de ha valami gond lenne valamelyikkel, akkor soron kívül. Meg azt is mondta, hogy feltétlenül keressünk egy pszichiátert.
– Jó, rajtam nem múlik. Jó tapasztalataim vannak róluk, pedig kicsit másmilyennek képzeltem őket.
– A főorvos adott egy címet, ahol egy jó pszichológus van. Ha gondolod, holnap el is mehetünk. MInél hamarabb, annál jobb.
– Részemről nincs akadálya.

A kórházból egyenesen Gábor házához kocsikáztak. Szilárd egyből a tv elé ült. Pár napja már nem látott tv-t, az nagyon hiányzott neki. Míg Szilárd tv-t nézett, Gábor összeütött egy kis kaját. Mikor kész lett, szólt öccsének hogy jöjjön enni. De testvére a hatalmas fotelban összegömbölyödve elaludt, mint egy kismacska. Nem volt szíve felébreszteni, így hagyta, had pihenjen.

Másnap felkeresték a pszichológust. Egy fél délelőttjük ráment mire sorra kerültek. Egy negyven év körüli szemüveges, de kifejezetten csinosnak mondható doktornő fogadta őket. Elmondták mindazt, amit tudtak az esetről. Látszott, a doktornő nem most találkozik ilyesmi esettel.
– Nézzék uraim, azt hiszem nem én vagyok a legmegfelelőbb az Önök bajára. De ismerek valakit, ekinek ez a szakterülete. Jó barátnőm, mindig segítünk egymás páciensein.
– Hogy érti, hogy nem ez a szakterülete? Mi a baj?
– Nem kell megijedni, nincs semmi baj, de Önök egy speciális esetben vannak, ezért a legjobbat szeretném Szilárdnak.
– De mégis, mi az a szakterület, amire az öcsémnek szüksége van?
– Majd ezt a másik doktornő elmondja. Ha gondolják, akkor felhívom és egyeztetek vele időpontot Önöknek.
– Jó legyen. -válaszolta Gábor. Szilárddal összenéztek, majd mindketten a vállukat rángatták.

A doktornő felhívta barátnőjét. Éppen aznapra az egyik beteg lemondta a találkozót, így maradt egy üres hely. Mivel Gábor és Szilárd éppen ráértek, így nem volt akadálya, hogy a másik lélekbúvárral beszéljenek.
A doktornő már várta őket. Először ő is elmeséltette mindazt, amit tudnak az esetről, megmutatták a zárójelentéseket, majd Szilárdhoz fordult a doktornő.
– Történt már Önnel korábban is ilyen eset?
– Még sosem. -válaszolt Szilárd.
– Értem. Szóval fogalma sincs, hogyan került oda, vagy mi történt Önnel?
– Nincs. Még csak elképzelésem sincs. Most jut eszembe, hol van a kocsim?
– Tényleg, az hol van? -kérdezett közbe Gábor. – A házadnál nincs, ahol megtaláltak, ott sem volt.
– Nem tudom.
– Majd ez is kiderül szépen. -szólt közbe a doktornő. – Nézzék, nem is tudom hogy mondjam Önöknek. Tényleg nem akarok itt riogatni senkit. Előljáróban azt kérdezném meg, főleg Szilárdtól, hisz-e a földönkívüli életben?
– Mármint hogy a szellemekben?
– Nem. Mint idegenekben, E.T.-ben, az UFO-kban.
– Hát, az a helyzet, olvastam már róluk, de igazán pontos elképzelésem nincs róluk. Némely olvasmány elég hihetőnek tűnik, de van, amelyen látszik a szenzációhajhászás.
– Nos, ezzel én is így vagyok. -válaszolta a doktornő. – MIvel se Önök, se a rendőrség nem tud kézzelfogható magyarázatot az esetükre, nem jutott eszükbe, hogy esetleg a földönkívüliek eltérítették?
– Hú, ez nem jutott eszünkbe. Én sem igazán hiszek az ilyesmiben. Gyerekkorunkban sem sokszor került ez szóba. Néha viccelődtünk Szilárddal erről, de különösebben nem foglalkoztunk vele. Miért kérdezi?
– Elég gyanús a történet. Semmi nyom, ismeretlen helyen találnak rá, mindentől távol, napokig odavolt.
– Hogy lehet a végére járni?
– Van egy lehetőség. Úgy hívják, regressziós hipnózis. Az alanyt hipnotizált állapotban vissza lehet vinni arra a helyre, abba az időpontba, amikor csak akarjuk. Persze azért ennek is vannak korlátai, de sok esetben így fény deríthető olyan esetekre, amire a páciens nem emlékszik vissza.
– És ez segít?
– A legtöbb esetben igen. Így kideríthető a történet, homályfedte esetekre fény derül. A psziché felszabadul és másként látja a vele történteket. Természetesen nem könnyű feldolgozni a történteket, de éppen ezért vagyunk, hogy segítsünk. Amíg nem tudjuk a dolgok hátterét, csak a sötétben tapogatózunk.
– Mit javasol?
– Véleményem szerint az ügy felderítése érdekében meg kellene ejteni azt a hipnotizálást.
– Tud valakit aki képes erre?
– Itt ül Önökkel szemben.
– Akkor ezért mondta a kolléganője, hogy az Ön szakértelmére van szükségünk?
– Minden bizonnyal.
– És, mikor kezdenénk, vagy egyáltalán mennyi idő ez?
– Maga a hipnózis nem hosszú idő. Fél, esetleg egy óra. Viszont ahhoz, hogy idáig eljussunk, még néhány beszélgetésre van szükség. Így jobban kialakul a bizalom a páciens és az orvos között. Ez mindenképpen jót tesz az ügy sikerének. Én is jobban megismerem a beteget, tapasztalatokat gyűjtök róla.
– Úgy gondolja, más lehetőség nincs az igazság kiderítésére? -kérdezte Szilárd.
– Lehet másként is, de nem biztos hogy erdményt érünk el. Ráadásul sokkal hosszadalmasabb. Tulajdonképpen meg kellene várni, míg magától visszatér az emlékezet. Ami sok esetben bizony nem történik meg, vagy csak hónapok, évek múlva. Egy apró jel, egy véletlen felismerés és beugrik minden. De ez nagyon esetleges.
– Akkor Ön szerint a hipnózis a megfelelő terápia?
– A titok felderítéséhez mindenképp.
– Akkor vágjunk bele! Minél hamarabb, annál korábban szerzek bizonyosságot. Még belegondolni is furcsa, hogy esetleg az UFO-k elraboltak.

Ahogy a doktornő is mondta, a hipnózis előtt több találkozás, beszélgetés szükséges, hogy a megfelelő bizalmi kapcsolat kialakuljon. Heti több alkalommal látogattak el a pszichológushoz két héten át, hogy megismerjék egymást. Végül eljött a várva várt nap, amikor minden kiderülhet.

A doktornő szivélyesen fogadta Szilárdot és Gábort. Megkérte Szilárdot, hogy kényelmesen foglaljon helyet a kanapén. Nyugodtan lazuljon el, vegye fel a legkényelmesebb pozíciót. Szilárd megkérte a doktornőt, Testvére had maradjon a szobában vele együtt. Ennek semmi akadálya, ha így akarja.
Maga a hipnotikus állapotot nagyon rövid idő alatt elérték. Kezdődhetett a kikérdezés:
– Szilárd, most mesélje el nekünk, mi történt Önnel. Ehhez menjen vissza az időben, arra a napra, amikortól az utolsó emlékei még megvannak. Mondja el, mit lát, mit érez.
Pár másodperc habozás után Szilárd belekzd történetébe, kissé vontatott, fáradt hangon.
– Autózok. Hazafelé tartok Budapestről. Már besötétedett. Olyan este tíz óra körül járhat az idő. Az ég tiszta, csendes idő van. Forgalom szinte egyáltalán nincs. Se szemből, se előttem, se utánam nem jön egyetlen jármű sem. A főút mellett mindkét oldalon erdő van. Még gondolkodtam is rajta, remélem nem ugrik elébem egy őz, vagy valamilyen vad, mert akkor talán reggelig is itt rostokolhatok, annyira nem járnak az úton. Késztetést érzek, hogy lassítsak. Már majdnem megállt az autó, mikor bal oldalon észreveszek egy kis utat, ami bevezet az erdőbe. Bekanyarodok a kis erdei útra. Száraz a talaj, régen nem esett az eső, így nem kell félnem hogy elragadok. Egyáltalán nem értem, miért kanyarodtam le a főútról. Szinte gépiesen veszem akanyarokat az úton, gondolkodás néklkül tudom, mikor melyik elágazó úton folytassam az utamat. Mintha már sokszor megtettem volna ezt az utat. Kiérek egy tisztásra. A kocsi motorja leáll, én teljesen természetes módon kiszállok akocsiból és elindulok a tisztás közepe felé. Középen megállok, ekkor…. jaj, mi ez a vakító fény? Nem látok semmit! Megvakultam?
– Nyugalom, csak folytassa, itt vagyunk, biztonságban van. -nyugtatta a doktornő.
– Valami szippant felfelé. Elemelkedtem a talajtól. Egyre gyorsulva, már a fák lombjainak magasságában vagyok. Akárhogy kapálózok, csak a nagy semmit markolom, rúgom. Lebegek a levegőben! Közben hatalmas nyugalom áraszt el, még attól sem félek, hogy esetleg leesek és összetöröm magam. Teljesen természetesnek veszem, hogy itt lebegek a talaj fölött jónéhány méterrel. A vakító erősségű fény fölülről jön. Felnézek, de nem látok semmit, csak a nagy fényességet. Ahogy tovább emelkedek, kezd halványúlni a fény. Teszek egy újabb kísérletet, hogy felnézzek. Most több sikerrel járok, mint az előbb. Egy hatalmas, kör alakú valami van fölöttem. Én olyan tíz méterre lebeghetek alatta. Annak a valaminek az alján van egy nyílás, onnan szűrődik ki a fény. Egyre közelebb kerülök ahhoz a valamihez. Már bent vagyok ebben az építményben. A talpam alatt bezáródik a nyílás és végre a saját lábamon állok. Körülnézek. Belülről sokkal nagyobbnak tűnik a szerkezet, mint kívülről. A fala belül ezüstös színű. Nem tudom honnan jön a fény, de minden nagyon jól meg van világítva. Körbenézek, de nem látok egyetlen ajtót sem. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Ekkor a fejemben hallom, mintha valaki azt mondaná, gyere velem. Megfordulok akkor látom, istenem… Ez nem ember! Próbál nyugtatni, másodpercek alatt megnyugszom. Tőlem talán két méterre áll, egy száz, százhúsz centis alak. Teljesen fehér színű kezeslábas van rajta. De olyannak tűnik, mintha nem is ruha lenne rajta, hanem maga a bőre lenne ilyen. Testalakatához képest óriási feje van, két hatalmas, teljesen fekete szemmel. Végtagjai nagyon vékonyak, szinte törékenynek tűnnek. Ekkor tudatosul bennem, hol is vagyok és kik ezek. Idegenek, egy másik bolygóról. Én pedig egy UFO fedélzetén vagyok. Azt hiszem, telepátiának hívják, ahogy kommunikálunk. Szájmozgást nem látok, a beszéd egyenesen az agyamban keletkezik. Bizonyára a gondolatomban is olvas, mert olyan dolgokról beszél, amire éppen gondolok. Elmondjam, hogy egy kiválasztott vagyok a sok milliárdból, amiért éppen én lehetek itt náluk. Elnézést is kérnek, amiért csak úgy elraboltak, megígérik, semmilyen kellemetlenséget nem fognak okozni. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, amiért ennyire belelát a gondolataimba. Semmi titkom nincs előtte. közli vele, hogy menjek utána. Elindulunk, de nem látom az úticélunkat. Ekkor a falon megnyom egy gombot és egy rés nyílik rajta. Belépünk, az ajtó visszazáródik. Itt némileg sötétebb van mint a másik helyiségben. A mennyezeten rejtett világítás, a fal itt is ezőstös színűnek tűnik. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem. De még mielőtt feltehetném őket, magától mondja is a választ. Néha mintha elhallgatna dolgokat, nem szól róla.
Megtudom tőle, hogy már a világűrben járunk, messze a Földtől. Eyg hosszú folyosószerűségen haladunk, ami enyhén kanyarodik. Egyszercsak megállunk, a fal felé fordulunk. A fal egyre átlátszóbbá válik. Ismerős kép tárul elém, noha sosem láttam még saját szememmel. A Földet látom, az otthonomat. Egyre távolodunk. Engem a sírás folytogat. Sosem szerettem volna ennél jobban visszajutni arra a kis sárgolyóra. Pedig most a fekete háttérben, mint valami drágakő, úgy ragyogott ott az a kék bolygó. Belémhasított, hogy éppen ezt tesszük tönkre. Pusztítjuk az élővilágát, saját magunkat. Minden elképzelhető módon szennyezzük levegőjét, mérgezzük vizeit. Vezetőm mellém lép, vállamra teszi a kezét. Érdekes módon szánalmat érzek iránta. Semmi ellenszev, vagy undor. Int, hogy menjünk tovább. Elindulunk, de a szememet továbbra sem tudom levenni a mi kis drágakövünkről. Közben a fal egyre inkább kezdi visszanyerni átlátszatlanságát. Én még mindig szipogok, pedig a kis idegen nyugtatgat. Megállunk. Rám néz, nem mond semmit, de érzem, sokkal komorabb az arckifejezése, noha semmi látható változás nincs rajta. Kinyílik egy ajtó, amin keresztül egy kisebb terembe jutunk. Egy képernyőszerűség van előttünk. Rámutat, majd egy filmszerű jelenet látszik rajta. Távolról mutatnak egy bolygót. Nem olyan színes mint a Föld, de ez is szép. Tudatja velem, hogy ez az ő bolygójuk volt valaha. Ahogy közelít a kép a bolygóhoz, a kép bal alsó sarkából feltűnik egy üöstökös, ami egyenesen a megélhetésüket biztosító égitest felé száguld. Pár másodperccel később becsapódás. Ezután egymásutánjában a másodperc tört részének idejéig különféle képek villannak fel. A képek a bolygón élők mindennapjairól szól, mindarról, ami semmivé foszlik. Idegenek képe is felvillan, de másképp néznek ki, mint aki engem kísér. Véget ér a film. Vezetőm elárulja, valaha az volt a bolygójuk, míg egy üstökös el nem pusztította. A bolygón mindenki meghalt, csak azok maradtak életben, akik éppen az űrben voltak valahol. Most új bolygón élnek, ott mások az életkörülmények, ezért változott meg a kinézetük. Sötétebb van, ezért lett nagyobb a szemük, kisebb a gravitáció, így izmaik elsatnyultak. Sajnos a kihalkás szélére kerültek, annak a néhány ezer túlélőnek a génkészlete nem elegendő ahhoz, hogy hosszabb távon biztosítsák fajuk fennmaradását. Ezért időről időre embereket vesznek kölcsön, hogy génbankjaikat feltöltsék. Ezért vagyok most én is itt. Szükségük van rám. Sajnálom őket, tudom, velünk is bármikor megtörténhet ugyanez. Nekünk is jól esne majd akkor, ha valaki segítene.
Tovább invitál, immár egy másik helyiségben találjuk magunkat. Elmondja, néhány vizsgálatot kell végezniük rajtam, hogy megtudják, tudok-e segíteni rajtuk. Ehhez felfektetnek egy vizsgálkóasztalra. Valósággal lecibálják rólam a ruhát. Kissé hidegnek tűnik az asztal, de nem kellemetlenül. Nem tudok mozdulni, mintha egy hatalmas súly telepedne rám. Nehezen veszem a levegőt is. Nyugtatnak, hogy ne féljek, nem történik semmi bajom, nem fog fájni. Én kezdek kételkedni, erre erősebb a nyugtatás. Részben megnyugszok, de elrettenek, amint egy hosszú, vékony tű közelít az arcomhoz. Elfordul, majd az orromon keresztül a mintegy tizenöt centis tű behatol az agyamba. Egy pillanatra hatalmas, égető fájdalamt érzek a fejemben, majd enyhül ez az érzés. Közben csaka szememet tudom forgatni, képtelen vagyok mozdulni. Fölülről egy másik hasonló tű ereszkedik lefelé. Egyenesen a küldökömbe. Iszonyatos fájdalommal jár. Nagyon fáj, nem bírom!
– Nyugodjon meg, semmi baj, Itt vagyunk magával! -nyugtatja a doktornő a szemmel láthatóan nagy kínokat átélő Szilárdot.
– Kezd enyhülni a fájdalom. Még életemben nem éreztem ilyet. Ott fekszek teljesen meztelenül, két hatalmas tű belém szúrva. Szorgoskodnak az idegenek körülöttem. Semmi hangot nem adnak ki magukból. Látszik, nem először csinálják már. Egyikük a nemi szervemnél matat. Mintát vesznek a spermámból. Micsoda megalázó érzés! A vizsgálat lassan a végéhez közeledhet, mert a tűket kiszedik belőlem. Könnyebben lélegzek, majd segítenek felülni az asztalon. Felém nyújtanak egy takarófélét. Lesegítenek az asztalról. Én körbe tekerem magamon a takarót. Kellemes meleg. Olyan, mintha elő lett volna melegítve. Már szinte semmit sem érzek a vizsgálat fájdalmaiból. Átvezetnek a szomszédos helyiségbe. Ez majdnem kör alakú helyiség. Székszerűségek vannak körben a fal mellett. Emberek! Emberek ülnek a székeken! Mindegyik üveges tekintettel bámul maga elé. Rajtuk is csak az a takaróféle van. Gondolati úton közlik velem, hogy üljek le. Amint leülök, másodperceken belül teljes filmszakadás. Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit. Teljes nyugalom és csend van.

Hosszú-hosszú másodpercek telnek el, Szilárd nem szól egy szót sem. A doktornő töri meg a csendet.
– Szilárd, mi a következő emléke azután, ahogy leült a fal melleti székre, a többi ember közé?
– Fázok. Hideg van. Sok kemény tárgy nyomja az oldalamat. Megpróbálok feltápászkodni. Visszaesek. Erős fájdalom hasít a testembe. Újra megpróbálok felállni. Fázok és nem tudom hol vagyok. Megfordulok, éles fényt látok. Egyre erősebb a fény. Megint eljöttek értem. Ennek más sosem lesz vége? Éles, velőt rázó erejű hangot hallok. Egyre erősödik, vele együtt a fény is. Nem tudom nyitva tartani a szemem, annyira vakít. A hang egyre erősebb. Már az elviselhetetlenség határát súrolja. Valósággal fáj, olyan nagy a hangerő. Aztán egy pillanat alatt teljes sötétség, halkuló zaj, majd ismét éles fájdalmak a hátamon. Elestem. Próbálom összeszedni az erőmet, nehezen sikerül. Az éles sivító hang eltűnt, helyette átvette egy fémes kattogás, ami fokozatosan elhalkul. Nincs erőm felállni, testileg, lelkileg összetörve fekszem valahol. Nagyon szúr minden, de arra sincs erőm, hogy a testhelyzetemen változtassak.

Újabb néhány másodperces hallgatás után a doktornő szólal meg:
– Lépjen tovább Szilárd! Mi a következő emléke?
– Hátamon fekszek. Fáj minden porcikám, fázok. Kinyitom a szemem, emberek vesznek körül. Végre, emberek. Hús-vér emberek. Mozognak, beszélnek. Mintha egy kórházban lennék. Igen, valóban egy kórházban vagyok. Kérdezgetnek mindenfélét. Én nem értem, minden összemosódott. Nem tudok megszólalni. A legnagyobb baj, hogy nem is értem amit mondanak. Talán valahol külföldön vagyok? Ahogy múlik az idő, néhány szófoszlányt sikerül elcsípnem, de nagyon nehezen értem meg, miről van szó. Mintha idegen szavakat hallanák, pedig nem azok. Hallom, de nem értem. Nagyon lassan tisztul a tudatom. Végre felfogom, valóban egy kórházban vagyok, az orvosok itt sürögnek körülöttem. Kérdezgetnek mindenfélét, válaszolnák is, de képtelen vagyok megszólalni. Élek. De milyen életem lesz így?
– Rendben. -szólalt meg a doktornő. – Most szép lassan, visszatér közénk. Kipihentnek érzi magát, mentesen minden félelemtől, rossz érzéstől. Most elkezdek számolni visszafelé háromtól. Mire az egyhez érek, teljesen tiszta tudattal lesz közöttünk. Három… kettő… egy.

Szilárd kinyitotta a szemét és végignézett a hallgatóságon.
– Na, mondtam valamit? Tudtam segíteni?
– Mi az, hogy! Persze hogy tudtál, öcskös!
– Szilárd, had kérdezzem meg, emlékszik arra, amit elmondott? -kérdezte a doktornő.
– Nem nagyon. Kis apró részletek, de logikus történetet nem tudok összerakni belőle.
– Nem baj. Jól van?
– Azt hiszem, igen. Mégis, mit mondtam?
– Elég megrázó volt a történet, de nagy vonalakban a következőről volt szó. Autóval ment hazafelé, aztán késztetést érzett, hogy az útról letérjen, be egy erdőbe. Egy tisztáson kiszállt a kocsiból, majd egy UFO fedélzetére lebegtették. Távolról látta a Földet, majd az idegenek egy filmet mutattak magának, amiben láthatta, hogy pusztította el egy üstökös a bolygólyukat. Azért rabolnak el, pontosabban vesznek kölcsön embereket, Ön fogalmazott így, hogy a saját génkészletüket feltöltsék, mivel ők kevesen maradtak életben a becsapódás után. Ezért orvosii vizsgálatokat végeznek embereken, így Ön is túl esett ezen. Fájdalmas volt, de kibírta.
– Megerőszakoltak? -vágott közbe Szilárd.
– Én nem így fogalmaznák. Mintát vettek a spermájából, így bizonyos szempontból, igen.
– A kis rohadékok! Megaláztak!
– A vizsgálat után visszakerült a Földre. Azt nem tudom, mennyivel odébb, mint ahol elrabolták, de az elmondása és a sérülései alapján egy vasúti töltés kőágyazatán tették le.
– Szép, kőágyra fektettek!
– Látom, azért a humorérzéke nem veszett el teljesen. Szóval ott tért magához. Hatalmas szerencséje volt, hogy nem ütötte el egy vonat. Annak a kürtje volt az elviselhetetlen zaj, a fényszórója pedig az éles vakító fény. Gondolom a menetszéltől eleshetett, hiszen addig is gyenge lábakon állt. Ez magyarázza a sok kis horzsolt, zúzódott sebeket. A kövek voltak olyan szúrósak. A fémes csattogás pedig az elhaladó vonat kerekeinek zaja volt. Így találtak magára, aztán a kórházban tért magához. A többit meg már tudja.
– Ez minden?
– Nem elég? Így is hosszú idő kell, mire teljesen feldolgozza.
– Igaza van. Időt kell adnom magamnak.
– Bármikor, ha úgy érzi szüksége van egy pszichológushoz, nyugodtan forduljon hozzám. Írok fel egy enyhe nyugtatót, ha esetleg nem tudna aludni. Előfordul, hogy az eset után napokkal, vagy hetekkel is feltörnek az emlékek. A hipnózisról készült hangfelvétel. Ezt odaadom magának. Ha úgy érzi, elég erős hozzá, akkor meghallgathatja. Javaslom, ezt ténylegesen csak akkor tegye meg, ha már túltette magát az ügyön.
– Köszönöm doktornő. Máris jobban érzem magam.

Gábor is megköszönte a doktornő segítségét, aztán testvérével együtt elindultak haza. Útközben és napokkal később is fel-felvetődött a földönkívüliek gondolata. Elgondolkodtak, azért, mert nincs kézzel fogható bizonyíték a létezésükre, elképzelhető, hogy csak egyedül az emberiség él a világon, mint értelmes lény? Szilárdnak nem kell több bizonyíték. Ő ott volt, látta. Ő igenis tudja, hogy léteznek a Földon kívül is értelmes lények, akik sok tekintetben fejlettebbek mint mi. Érzelmeik, ha vannak is, nem tudják kimutatni. Vajon erre csak az emberiség képes?

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: