Hol vagyok?

Hol vagyok?
Több órás, fárasztó vonatozás után értem haza. Már elég alacsonyan állt a nap, mikor leszálltam a vonatról. Kellemesen langyos, szélcsendes őszi idő volt. Még néhány ember szállt le a vonatról rajtam kívül. Mindenki elindult a célja felé. Én is így tettem.

Tudtam, különösebben nem lesz hosszú ez a gyalogtúra. Mindössze 16 percre lakok a vasútállomástól. Sokszor megtettem már ezt az utat. Mikor Békéscsabára jártam az iskolába, pénteki napokon mindig vonattal jöttem haza. Semmi kedvem nem volt nyomorogni a buszon. Igaz, hogy este fél nyolcra értem haza, de legalább kényelmesen utaztam.
Ahogy ballgok hazafelé, a megszokott Széchenyi utca helyett egyszercsak egy jó kilométerrel arréb találom magam egy ismerős helyen. Egy erdősáv húzódott előttem, amit drótkerítéssel kerítettek körbe. Érdekesnek találtam, hiszen az a kerítés sosem volt ott, azonkívül egy földút is vezetett rajta keresztül. Bal oldalt a kis erdős, fás rész, jobb oldalt pedig a vasúti pálya.

Az emlékeimben szereplő földúton tovább haladva egy csatornán vezetett az út, majd balról a Nyugati temető terült el, egy árokkal és egy fasorral elválasztva a földúttól. A vasút kitartóan a jobb oldalon továbbra is. Az út vége a Széchenyi utcába torkollott, a vasútállomástól talán hetven méterre.
De most arra nem tudtam menni, mivel az út nem volt ott, ráadásul még el is volt kerítve az a rész. Elindultam a kerítés mellett, hátha sikerül átvágnom az erdős részen, vagy a temetőn keresztül, hogy ne kelljen hatalmasat kerülnöm. Különösebben nem is tűnödtem el hogy mit keresek én itt és hogy kerültem ide. Próbáltam a lépteimet szaporázni, mert kezdett alkonyodni, de nem sok sikerrel jártam, mert a térdig érő fűben elég nehézkesen lehetett haladni. A kerítés mentén volt ugyan valami kis kitaposott ösvény-szerű utacska, de alig lehett észrevenni a nagyra nőt fűben, ami ráhajlott a kis útra. Szép lassan bevezetett az út az erdőbe. Nem is mondanám én erdőnek, inkább nagyobb fa csoportosulások voltak ezek. Talán az alkonyatnak köszönhetően tűnt nagyobbnak.
Megyek tovább a kis úton, ami egyszercsak a Nyugati temető túlsó végéhez vezetett.

Hát innen már ismerősebb volt a terep, jártam erre. Majdnem ugyanoda jutottam, ahonnan indultam, a vasútállomáshoz. Nincs mese, caplatni kell hazafelé, mert sosem érek haza. Talán pár száz métert tettem meg, amikor azt látom, hogy a környező házak, utcarészlet egyre idegenebbnek tűnik számomra. Olyan homályos átmenet volt az ismertből az ismeretlenbe. Folytattam az utamat, már akár becsukott szemmel is hazatalálnák. Gondoltam én, hogy ez ilyen egyszerű. Elérkeztem egy kereszteződéshez, ahol vagy balra, vagy jobbra lehetett menni.

Hát, a Széchenyi utcáról úgy is jobbra kell fordulnom hazafelé, ezért a jobbra irányt választottam. De ekkor már egyáltalán nem volt ismerős semmi. Egy-két emeletes házak vettek körül, szorosan egymás mellé építve. Mint egy belvárosi részen. Az épületek nem éppen újak voltak, talán lehetettek olyan száz, százötven évesek, ennek ellenére jó állapotban voltak. Látszott hogy sokat adnak arra, hogy az épületeket eredeti állapotukban tartsák meg.

Csak ekkor tűnt fel, hogy tulajdonképpen nem is a járdán, hanem az út közepén gyalogolok. De az útburkolat sem a megszokott aszfaltozott volt, hanem a nagyon régi jól ismert macskakő. Érdekes módon eddig egy embert sem láttam az utcán, leszámítva azokat, akik velem együtt szálltak le a vonatról.
Az egyik kapubejárónál egy idősebb hölgy álldogált. Barna kötött kardigán volt rajta, de nem gombolta be. Annyira hűvös még nem volt, de a napot már nem lehetett látni az épületek közül. Mivel teljesen ismeretlen volt minden, úgy gondoltam útbaigazítást kérek, egyáltalán hol vagyok.
– Jó estét kívánok! -köszöntem a hölgynek.
– Magának is fiatalember! -válaszolta
– Egy kis segítséget szeretnék kérni.
– Ha tudok, nagyon szívesen segítek.
– Nemrég jöttem haza, leszálltam a vonatról és elindultam haza, de minden teljesen ismeretlen, nem tudom hol vagyok, vagy hogy juthatok haza.
– Úgy érti a HÉV-el jött?
– Nem, vonattal. Mjdnem négy órát utaztam mire hazaértem Budapestről.
– Nézze fiatalember, itt a HÉV-en és a buszon kívül más nem jár, de Pesttől nem tart négy órát az út ideág.
– Az nem lehet.
– Tudja mit? Jöjjön be velem, aztán megbeszéljük a dolgot.
Én nem ellenkeztem, fáradt is voltam, meg kezdett a kétségbeesés is a hatalmába keríteni. Megbolondultam, vagy mi van velem? Míg a nagymama korú hölggyel bementünk az épületbe, megtudtam tőle, hogy egy plébánián vagyok. Bevezetett egy irodaszerűségbe, kérte hogy foglaljak helyet, mindjárt jön a tiszteletes úr.

Én leültem az egyik székre, egyre csak azon törtem a fejem, hogy hogyan is tudnám a képkockákat összerakni a fejemben, hogy egy egyértelmű kép álljon össze belőle. De akárhogy is próbálkoztam, valahogy csak nem sikerült összeraknom. Talán két-három percig töprenghettem, merenghettem ott egyedül, mikor egyszercsak nyílik az ajtó. Egy pap lépett be rajta. Olyan hatvan év körülinek saccoltam. Igencsak most érhetett véget az istentisztelet, mert még az a papi ruha volt rajta, amiben a misét szokták tartani. Odalépett hozzám és egy határozott kéznyújtás közepette bemutatkozott.
– Üdvözlöm, Szántó János vagyok!
– Tiszteletem, Földi István!
– Azt mondja Marika, hogy négy órát utazott Budapestről vonattal, míg hazaért, de most nem tudja hogy merre menjen.
– Igen így van, de képtelen vagyok rájönni merre kell hazamennem.
– Tudja hogy most hol van?
– Igen, egy plébánián.
– No igen, ez igaz, de én úgy értettem, hogy milyen településen?
– Hát persze. Füzesgyarmaton. Tudja volt korábban agyi infarktusom, aztán úgy látszik, az nem nyugszik, olybá tűnik elvesztettem a tájékozódási képességemet. Elég ha elmondja hogy merra találom az Ady Endre utcát, aztán már itt sem vagyok, nem lábatlankodok tovább.
– Én ugyan megmondhatom hogy merre találja az Ady Endre utcát, de attól tartok, újabb csalódások és kétségbeesés lenne az erdménye.
– Ezt hogy érti?
– Nézze fiatalember, maga Szentendrén van!
– Hogy? Ugye csak viccel?
– Nem, nem viccelek. Tényleg Szentendrén vagyunk. Ezért nem ismerős semmi. Gondolom még sosem járt itt.
– Így van, sosem jártam itt. De hogy lehet?
– Nem tudom. Meséljen el mindent!
– Leszálltam a vonatról, olyan negyed nyolc múlt pár perccel. Elindultam hazafelé, aztán csak azt láttam, hogy egyre ismeretlenebbek a házak, utcák. Aztán egyszercsak itt kötöttem ki. A Marika néni a kapuban állt, tőle kértem útbaigazítást.
– Biztos ebben amit elmondott?
– Igen, biztos. Többen is láttak ahogy leszálltam a vonatról, volt még egy pár utas akik velem együtt szálltak le. Mindenki ment a dolgára. Még a vasutas is látott, köszöntünk is egymásnak.
– Nincs okom hogy kételkedjek abban amit elmondott, de lássuk csak, mindjárt nyolc óra lesz. Ha tényleg leszállt a vonatról…
– Igen, nézze, itt a vonatjegy is. Kezelték a jegyet, a kalauz ráírta a vonatszámot is. Ez csak elég bizonyíték hogy tényleg a vonaton voltam.
– Szóval ha tényleg a vonaton volt, akkor egy bő fél óra alatt hogy került ide?
– Hát ezt én sem tudom.
De ekkor már a kétségbeesés annyira úrrá lett rajtam, hogy a sírás folytogatott. Elment az eszem teljesen, vagy valami tréfa áldozata lettem? De kik és miért szórakoznak velem? Az őrületbe akarnak kergetni? Sikerülni fog!
– Nyugodjon meg, mindjárt kitalálunk valamit.
– Kérem, mondja meg őszintén, ne tréfáljon velem! Megbolondultam? Tényleg Szentendrén vagyunk?
– Higgye el, én nem tréfálok Önnel.
– Jó, jó, hiszek magának! De akkor sem értek semmit!
– Van valaki akit felhívhatunk telefonon?
– Persze, a szüleimet!
– Nagyszerű! Mondja a számot!
– Nem fontos, itt van a telefonomban. Hívjunk erről.
– Rendben. De had beszéljek én velük jó?
– Ahogy gondolja. Akkor kikeresem a számot.
Elővettem a mobilomat és kikerestem az otthoni számot. Megnyomtam a hívásindító gombot. Odanyújtottam a papnak a telefont. Ő átvette, majd kiment az iroda elé, ott telefonált. Annyit még hallottam hogy bemutatkozott, de azután bezárult az ajtó. Én továbbra is ott ültem kétségek között, nem értettem semmit az egészből. Talán két perc telhetett el, visszajött a tiszteletes az irodába, visszaadta a telefonomat.
– Ők sem akarták elhinni hogy hol van. Megerősítették ha ma este kellett volna haza mennie. Megígérték, amilyen gyorsan csak tudnak, Önért jönnek és haza viszik. Nem értem hogy kerülhetett ide. Biztos hogy egy átmeneti emlékezet kihagyás miatt nem HÉV-re szállt?
– Nem! Határozottan emlékszek hogy a Nyugatiban felültem a vonatra. Még át is kellett szállnom egyszer. De itt a vonatjegy bizonyítéknak!
– Valóban, azt el is felejtettem.
– Akkor ezek szerint mégsem őrültem meg?
– Hát, úgy tűnik, de magyarázatot akkor sem tudunk rá hogy több mint kétszáz kilométert hogy tett meg fél óra alatt.
Közben kopogtattak az ajtón. Marika néni dugta be a fejét és szólt a tiszteletesnek, hogy keresik. A pap megköszönte, szólt hogy máris megy, tőlem pedig elnézést kért, miközben az iroda ajtaja felé lépkedett. Megint magamra maradtam. Már nem is erőlködtem a dolgok megértésével, mert képtelen voltam összerakni a dolgokat. Kis idő múlva nyílt az ajtó. Ismerősök léptek ba rajta. Megjöttek értem. Anyám, a bátyám és még egy illető, akit sosem láttam, de éreztem hogy itt van és összesen hárman vanank. Köszönés helyett anyám nekem esett:
– Mit cirkuszolsz itt?
– De én nem!
– Dehogyisnem! Kavarsz állandóan és kényelmetlen helyzetbe hozol minket.
– Ugyan mivel?
– Hogy mivel? Nem elég az, hogy képtelenségeket állítasz?
– Nem képtelenség. Én az igazat mondtam!
– Na persze! Ismerlek már! Tessék bocsánatot kérni a tiszteletes úrtól, aztán gyerünk hazafelé!
– Ugyan, erre semmi szükség! -vágott közbe a pap. – Bárkinek nagyon szívesen segítek!
Azzal kezdett a bátyám a karomnál fogva húzni az ajtó felé. Mit ne mondjak, eddig bírtam cérnával. Ekkor már kitört belőlem a zokogás. A családomtól nem ilyen reagálásra számítottam. Egyszerűen nem hiszenek nekem. Már én is kezdtem azt hinni hogy megzavarodtam és egy diliházban fogom leélni a hátralévő életemet. Jó esélyem volt rá, meret eléggé ellenségesen fogadta a családom a történteket. A harmadik személyre viszont továbbra sem sikerült rájönnöm hogy ki lehet. Azt valahogy éreztem hogy egy férfi, de hogy ki, az titok maradt. Valósággal kirángattak a paplakból és egy szót sem szólva elindultunk haza. Én már azon sem
csodálkoztam, hogy mikor a pap telefonált, a bátyámék alig egy perc múlva már itt is voltak értem. De ugyanolyan gyorsan is értünk haza. Hogy milyen módon, az továbbra is rejtély számomra. Mintha órák, napok estek volna ki az emlékezetemből.
Itthon vagyok, lehet hogy napok, de az is lehet hogy csak percek teltek el a hazaérkezéstől. Én az alsóépületben pakolászok. A helyiségben sok limlom, kacat van.

Próbálok rendet teremteni közöttük. Már csak azért is, mert érzem, én ebben a helyiségben fogok aludni éjszaka. Nagyon mostohán bántak velem, teljesen hülyének tartanak. Szinte nem is szólnak hozzám, ha mégis az általában letolás, vagy gúnyos megjegyzés. Borzasztó szarul éreztem magam. Mintha teljesen kívülről látnám magam, el sem hiszem hogy mindez velem történik.Ahogy ott szöszmötölök, látom az ablakon keresztül, hogy jön a bátyám. Benyit az ajtón és azt mondja:
– Keresnek! Itt van a komád.
– Küldd ide!
Azzal a bátyám be is csukta az ajtót és el is ment. Rövid idő után jön az egyik barátom.
– Szia!
– Szia!
– Mi jót csinálsz?
– Próbálok egy kis rendet csinálni.
– De minek? Ez így van már régóta.
– Unaloműzésből. Te, mondanom kell valamit. Azt hiszem lassan megőrülök.
– Miből gondolod ezt?
– Úgy bánnak velem mint egy eszelőssel. Azt hiszem be fognak dugni egy diliházba.
– Ugyan már! Milyen alapon?
– Koholt vádak alapján. Ha mindenki azt mondja valakire hogy őrült, az az egy szerencsétlen meg azt mondja hogy ő nem őrült, akkor vajon kinek fognak hinni? Aligha annak az egy embernek.
– Dehát léteznek vizsgálatok, amivel ki lehet deríteni hogy tényleg az valaki, vagy nem.
– Az igaz. De elmondok neked egy történetet. Te mire gondolsz ebből?
Ezután hozzáfogtam elsorolni az esetet onnantól fogva, hogy leszálltam a vonatról az utolsó másodpercig. Mikor végeztem a mondókámmal, kikértem a véleményét:
– Na, most őszintén, szerinted mi ez?
– Hát, hallod nem egyszerű eset. Érdekes a történet, az szent igaz.
– De mégis, szerinted hülye vagyok, vagy valaki szórakozik velem? Mi a véleményed?
Ahogy szóra nyitotta a száját a haver, éreztem hogy erős melegség áraszt el. Egyre melegebb körülöttem minden. Mintha egy mély üregből húznának fölfelé, olyan érzés kerít hatalmába. Heves szívdobogás közepette nyitom ki a szemem, érzem, nagyon melegem van. Mintha a pokolban lennék. Lassan térek magamhoz, hirtelen nem tudom hol vagyok. A szobában ezer fok, fullasztó a hőség. Ahogy ocsúdok, rájövök csak egy rémálom volt az egész. Mostmár csak azt kellett volna még megtudni, a haver mit mondott volna az egész történetre. Dehát azt nem tudtam meg, mert felébredtem. Sebaj, ha találkozok vel, elmesélem neki és megkérdezem. Nem kellett túl sokat várni a találkozásra. Pár nappal később összefutottam vele.
Elmeséltem hogy mi történt és azt szeretném megtudni, hogy mit akart mondani mielőtt a pokoli hőségben felébredtem. A válasz eléggé kiábrándító volt. Azt mondta, megkérdőjelezte volna az elmeállapotomat.
Hát szép. Egyetlen szövetségesem sem lett volna ebben a nyomorult világban. Így tényleg könnyen a zárt osztályon végezhetem. Még sokáig nyomot hagyott bennem ez az eset, nehezen tudtam magam túltenni rajta. De az vígasztal, egyelőre még nem ilyen rossz a helyzet, nem ellenségesek az ismerőseim.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: