A pokol kapujában


Most csak a pokol kapujában jártam, nem úgy mint kereken 4 héttel ezelőtt, amikor meg is jártam azt. Délután fél négykor kezdődött a szédülés megint. No mondom, azért így érdekes lesz még másfél órát lehúzni. De aztán csak eltelt az a másfél óra. Tulajdonképpen hasonló volt a helyzet, mint amikor Pestre utaztm. Azért nem kellene ilyen gyakran előjönnie a szédülésnek. Évekig jól megvoltam nélküle, egyáltalán nem hiányzik. Mikor haza jöttem, még a kaja sem kellett. Beültem a szobámba, aztán csendben ültem, néha elbóbiskoltam. Aztán később ocsúdtam, bekapcsoltam a tévét és megnéztem a híradót. Már egész jó, de azért még érzem, hogy álmos vagyok, fáradtnak érzem magam. Azt hiszem a Barátok közt után fürdés és döglés lesz.

Hol vagyok?


Hol vagyok?
Több órás, fárasztó vonatozás után értem haza. Már elég alacsonyan állt a nap, mikor leszálltam a vonatról. Kellemesen langyos, szélcsendes őszi idő volt. Még néhány ember szállt le a vonatról rajtam kívül. Mindenki elindult a célja felé. Én is így tettem.

Tudtam, különösebben nem lesz hosszú ez a gyalogtúra. Mindössze 16 percre lakok a vasútállomástól. Sokszor megtettem már ezt az utat. Mikor Békéscsabára jártam az iskolába, pénteki napokon mindig vonattal jöttem haza. Semmi kedvem nem volt nyomorogni a buszon. Igaz, hogy este fél nyolcra értem haza, de legalább kényelmesen utaztam.
Ahogy ballgok hazafelé, a megszokott Széchenyi utca helyett egyszercsak egy jó kilométerrel arréb találom magam egy ismerős helyen. Egy erdősáv húzódott előttem, amit drótkerítéssel kerítettek körbe. Érdekesnek találtam, hiszen az a kerítés sosem volt ott, azonkívül egy földút is vezetett rajta keresztül. Bal oldalt a kis erdős, fás rész, jobb oldalt pedig a vasúti pálya.

Az emlékeimben szereplő földúton tovább haladva egy csatornán vezetett az út, majd balról a Nyugati temető terült el, egy árokkal és egy fasorral elválasztva a földúttól. A vasút kitartóan a jobb oldalon továbbra is. Az út vége a Széchenyi utcába torkollott, a vasútállomástól talán hetven méterre.
De most arra nem tudtam menni, mivel az út nem volt ott, ráadásul még el is volt kerítve az a rész. Elindultam a kerítés mellett, hátha sikerül átvágnom az erdős részen, vagy a temetőn keresztül, hogy ne kelljen hatalmasat kerülnöm. Különösebben nem is tűnödtem el hogy mit keresek én itt és hogy kerültem ide. Próbáltam a lépteimet szaporázni, mert kezdett alkonyodni, de nem sok sikerrel jártam, mert a térdig érő fűben elég nehézkesen lehetett haladni. A kerítés mentén volt ugyan valami kis kitaposott ösvény-szerű utacska, de alig lehett észrevenni a nagyra nőt fűben, ami ráhajlott a kis útra. Szép lassan bevezetett az út az erdőbe. Nem is mondanám én erdőnek, inkább nagyobb fa csoportosulások voltak ezek. Talán az alkonyatnak köszönhetően tűnt nagyobbnak.
Megyek tovább a kis úton, ami egyszercsak a Nyugati temető túlsó végéhez vezetett.

Hát innen már ismerősebb volt a terep, jártam erre. Majdnem ugyanoda jutottam, ahonnan indultam, a vasútállomáshoz. Nincs mese, caplatni kell hazafelé, mert sosem érek haza. Talán pár száz métert tettem meg, amikor azt látom, hogy a környező házak, utcarészlet egyre idegenebbnek tűnik számomra. Olyan homályos átmenet volt az ismertből az ismeretlenbe. Folytattam az utamat, már akár becsukott szemmel is hazatalálnák. Gondoltam én, hogy ez ilyen egyszerű. Elérkeztem egy kereszteződéshez, ahol vagy balra, vagy jobbra lehetett menni.

Hát, a Széchenyi utcáról úgy is jobbra kell fordulnom hazafelé, ezért a jobbra irányt választottam. De ekkor már egyáltalán nem volt ismerős semmi. Egy-két emeletes házak vettek körül, szorosan egymás mellé építve. Mint egy belvárosi részen. Az épületek nem éppen újak voltak, talán lehetettek olyan száz, százötven évesek, ennek ellenére jó állapotban voltak. Látszott hogy sokat adnak arra, hogy az épületeket eredeti állapotukban tartsák meg.

Csak ekkor tűnt fel, hogy tulajdonképpen nem is a járdán, hanem az út közepén gyalogolok. De az útburkolat sem a megszokott aszfaltozott volt, hanem a nagyon régi jól ismert macskakő. Érdekes módon eddig egy embert sem láttam az utcán, leszámítva azokat, akik velem együtt szálltak le a vonatról.
Az egyik kapubejárónál egy idősebb hölgy álldogált. Barna kötött kardigán volt rajta, de nem gombolta be. Annyira hűvös még nem volt, de a napot már nem lehetett látni az épületek közül. Mivel teljesen ismeretlen volt minden, úgy gondoltam útbaigazítást kérek, egyáltalán hol vagyok.
– Jó estét kívánok! -köszöntem a hölgynek.
– Magának is fiatalember! -válaszolta
– Egy kis segítséget szeretnék kérni.
– Ha tudok, nagyon szívesen segítek.
– Nemrég jöttem haza, leszálltam a vonatról és elindultam haza, de minden teljesen ismeretlen, nem tudom hol vagyok, vagy hogy juthatok haza.
– Úgy érti a HÉV-el jött?
– Nem, vonattal. Mjdnem négy órát utaztam mire hazaértem Budapestről.
– Nézze fiatalember, itt a HÉV-en és a buszon kívül más nem jár, de Pesttől nem tart négy órát az út ideág.
– Az nem lehet.
– Tudja mit? Jöjjön be velem, aztán megbeszéljük a dolgot.
Én nem ellenkeztem, fáradt is voltam, meg kezdett a kétségbeesés is a hatalmába keríteni. Megbolondultam, vagy mi van velem? Míg a nagymama korú hölggyel bementünk az épületbe, megtudtam tőle, hogy egy plébánián vagyok. Bevezetett egy irodaszerűségbe, kérte hogy foglaljak helyet, mindjárt jön a tiszteletes úr.

Én leültem az egyik székre, egyre csak azon törtem a fejem, hogy hogyan is tudnám a képkockákat összerakni a fejemben, hogy egy egyértelmű kép álljon össze belőle. De akárhogy is próbálkoztam, valahogy csak nem sikerült összeraknom. Talán két-három percig töprenghettem, merenghettem ott egyedül, mikor egyszercsak nyílik az ajtó. Egy pap lépett be rajta. Olyan hatvan év körülinek saccoltam. Igencsak most érhetett véget az istentisztelet, mert még az a papi ruha volt rajta, amiben a misét szokták tartani. Odalépett hozzám és egy határozott kéznyújtás közepette bemutatkozott.
– Üdvözlöm, Szántó János vagyok!
– Tiszteletem, Földi István!
– Azt mondja Marika, hogy négy órát utazott Budapestről vonattal, míg hazaért, de most nem tudja hogy merre menjen.
– Igen így van, de képtelen vagyok rájönni merre kell hazamennem.
– Tudja hogy most hol van?
– Igen, egy plébánián.
– No igen, ez igaz, de én úgy értettem, hogy milyen településen?
– Hát persze. Füzesgyarmaton. Tudja volt korábban agyi infarktusom, aztán úgy látszik, az nem nyugszik, olybá tűnik elvesztettem a tájékozódási képességemet. Elég ha elmondja hogy merra találom az Ady Endre utcát, aztán már itt sem vagyok, nem lábatlankodok tovább.
– Én ugyan megmondhatom hogy merre találja az Ady Endre utcát, de attól tartok, újabb csalódások és kétségbeesés lenne az erdménye.
– Ezt hogy érti?
– Nézze fiatalember, maga Szentendrén van!
– Hogy? Ugye csak viccel?
– Nem, nem viccelek. Tényleg Szentendrén vagyunk. Ezért nem ismerős semmi. Gondolom még sosem járt itt.
– Így van, sosem jártam itt. De hogy lehet?
– Nem tudom. Meséljen el mindent!
– Leszálltam a vonatról, olyan negyed nyolc múlt pár perccel. Elindultam hazafelé, aztán csak azt láttam, hogy egyre ismeretlenebbek a házak, utcák. Aztán egyszercsak itt kötöttem ki. A Marika néni a kapuban állt, tőle kértem útbaigazítást.
– Biztos ebben amit elmondott?
– Igen, biztos. Többen is láttak ahogy leszálltam a vonatról, volt még egy pár utas akik velem együtt szálltak le. Mindenki ment a dolgára. Még a vasutas is látott, köszöntünk is egymásnak.
– Nincs okom hogy kételkedjek abban amit elmondott, de lássuk csak, mindjárt nyolc óra lesz. Ha tényleg leszállt a vonatról…
– Igen, nézze, itt a vonatjegy is. Kezelték a jegyet, a kalauz ráírta a vonatszámot is. Ez csak elég bizonyíték hogy tényleg a vonaton voltam.
– Szóval ha tényleg a vonaton volt, akkor egy bő fél óra alatt hogy került ide?
– Hát ezt én sem tudom.
De ekkor már a kétségbeesés annyira úrrá lett rajtam, hogy a sírás folytogatott. Elment az eszem teljesen, vagy valami tréfa áldozata lettem? De kik és miért szórakoznak velem? Az őrületbe akarnak kergetni? Sikerülni fog!
– Nyugodjon meg, mindjárt kitalálunk valamit.
– Kérem, mondja meg őszintén, ne tréfáljon velem! Megbolondultam? Tényleg Szentendrén vagyunk?
– Higgye el, én nem tréfálok Önnel.
– Jó, jó, hiszek magának! De akkor sem értek semmit!
– Van valaki akit felhívhatunk telefonon?
– Persze, a szüleimet!
– Nagyszerű! Mondja a számot!
– Nem fontos, itt van a telefonomban. Hívjunk erről.
– Rendben. De had beszéljek én velük jó?
– Ahogy gondolja. Akkor kikeresem a számot.
Elővettem a mobilomat és kikerestem az otthoni számot. Megnyomtam a hívásindító gombot. Odanyújtottam a papnak a telefont. Ő átvette, majd kiment az iroda elé, ott telefonált. Annyit még hallottam hogy bemutatkozott, de azután bezárult az ajtó. Én továbbra is ott ültem kétségek között, nem értettem semmit az egészből. Talán két perc telhetett el, visszajött a tiszteletes az irodába, visszaadta a telefonomat.
– Ők sem akarták elhinni hogy hol van. Megerősítették ha ma este kellett volna haza mennie. Megígérték, amilyen gyorsan csak tudnak, Önért jönnek és haza viszik. Nem értem hogy kerülhetett ide. Biztos hogy egy átmeneti emlékezet kihagyás miatt nem HÉV-re szállt?
– Nem! Határozottan emlékszek hogy a Nyugatiban felültem a vonatra. Még át is kellett szállnom egyszer. De itt a vonatjegy bizonyítéknak!
– Valóban, azt el is felejtettem.
– Akkor ezek szerint mégsem őrültem meg?
– Hát, úgy tűnik, de magyarázatot akkor sem tudunk rá hogy több mint kétszáz kilométert hogy tett meg fél óra alatt.
Közben kopogtattak az ajtón. Marika néni dugta be a fejét és szólt a tiszteletesnek, hogy keresik. A pap megköszönte, szólt hogy máris megy, tőlem pedig elnézést kért, miközben az iroda ajtaja felé lépkedett. Megint magamra maradtam. Már nem is erőlködtem a dolgok megértésével, mert képtelen voltam összerakni a dolgokat. Kis idő múlva nyílt az ajtó. Ismerősök léptek ba rajta. Megjöttek értem. Anyám, a bátyám és még egy illető, akit sosem láttam, de éreztem hogy itt van és összesen hárman vanank. Köszönés helyett anyám nekem esett:
– Mit cirkuszolsz itt?
– De én nem!
– Dehogyisnem! Kavarsz állandóan és kényelmetlen helyzetbe hozol minket.
– Ugyan mivel?
– Hogy mivel? Nem elég az, hogy képtelenségeket állítasz?
– Nem képtelenség. Én az igazat mondtam!
– Na persze! Ismerlek már! Tessék bocsánatot kérni a tiszteletes úrtól, aztán gyerünk hazafelé!
– Ugyan, erre semmi szükség! -vágott közbe a pap. – Bárkinek nagyon szívesen segítek!
Azzal kezdett a bátyám a karomnál fogva húzni az ajtó felé. Mit ne mondjak, eddig bírtam cérnával. Ekkor már kitört belőlem a zokogás. A családomtól nem ilyen reagálásra számítottam. Egyszerűen nem hiszenek nekem. Már én is kezdtem azt hinni hogy megzavarodtam és egy diliházban fogom leélni a hátralévő életemet. Jó esélyem volt rá, meret eléggé ellenségesen fogadta a családom a történteket. A harmadik személyre viszont továbbra sem sikerült rájönnöm hogy ki lehet. Azt valahogy éreztem hogy egy férfi, de hogy ki, az titok maradt. Valósággal kirángattak a paplakból és egy szót sem szólva elindultunk haza. Én már azon sem
csodálkoztam, hogy mikor a pap telefonált, a bátyámék alig egy perc múlva már itt is voltak értem. De ugyanolyan gyorsan is értünk haza. Hogy milyen módon, az továbbra is rejtély számomra. Mintha órák, napok estek volna ki az emlékezetemből.
Itthon vagyok, lehet hogy napok, de az is lehet hogy csak percek teltek el a hazaérkezéstől. Én az alsóépületben pakolászok. A helyiségben sok limlom, kacat van.

Próbálok rendet teremteni közöttük. Már csak azért is, mert érzem, én ebben a helyiségben fogok aludni éjszaka. Nagyon mostohán bántak velem, teljesen hülyének tartanak. Szinte nem is szólnak hozzám, ha mégis az általában letolás, vagy gúnyos megjegyzés. Borzasztó szarul éreztem magam. Mintha teljesen kívülről látnám magam, el sem hiszem hogy mindez velem történik.Ahogy ott szöszmötölök, látom az ablakon keresztül, hogy jön a bátyám. Benyit az ajtón és azt mondja:
– Keresnek! Itt van a komád.
– Küldd ide!
Azzal a bátyám be is csukta az ajtót és el is ment. Rövid idő után jön az egyik barátom.
– Szia!
– Szia!
– Mi jót csinálsz?
– Próbálok egy kis rendet csinálni.
– De minek? Ez így van már régóta.
– Unaloműzésből. Te, mondanom kell valamit. Azt hiszem lassan megőrülök.
– Miből gondolod ezt?
– Úgy bánnak velem mint egy eszelőssel. Azt hiszem be fognak dugni egy diliházba.
– Ugyan már! Milyen alapon?
– Koholt vádak alapján. Ha mindenki azt mondja valakire hogy őrült, az az egy szerencsétlen meg azt mondja hogy ő nem őrült, akkor vajon kinek fognak hinni? Aligha annak az egy embernek.
– Dehát léteznek vizsgálatok, amivel ki lehet deríteni hogy tényleg az valaki, vagy nem.
– Az igaz. De elmondok neked egy történetet. Te mire gondolsz ebből?
Ezután hozzáfogtam elsorolni az esetet onnantól fogva, hogy leszálltam a vonatról az utolsó másodpercig. Mikor végeztem a mondókámmal, kikértem a véleményét:
– Na, most őszintén, szerinted mi ez?
– Hát, hallod nem egyszerű eset. Érdekes a történet, az szent igaz.
– De mégis, szerinted hülye vagyok, vagy valaki szórakozik velem? Mi a véleményed?
Ahogy szóra nyitotta a száját a haver, éreztem hogy erős melegség áraszt el. Egyre melegebb körülöttem minden. Mintha egy mély üregből húznának fölfelé, olyan érzés kerít hatalmába. Heves szívdobogás közepette nyitom ki a szemem, érzem, nagyon melegem van. Mintha a pokolban lennék. Lassan térek magamhoz, hirtelen nem tudom hol vagyok. A szobában ezer fok, fullasztó a hőség. Ahogy ocsúdok, rájövök csak egy rémálom volt az egész. Mostmár csak azt kellett volna még megtudni, a haver mit mondott volna az egész történetre. Dehát azt nem tudtam meg, mert felébredtem. Sebaj, ha találkozok vel, elmesélem neki és megkérdezem. Nem kellett túl sokat várni a találkozásra. Pár nappal később összefutottam vele.
Elmeséltem hogy mi történt és azt szeretném megtudni, hogy mit akart mondani mielőtt a pokoli hőségben felébredtem. A válasz eléggé kiábrándító volt. Azt mondta, megkérdőjelezte volna az elmeállapotomat.
Hát szép. Egyetlen szövetségesem sem lett volna ebben a nyomorult világban. Így tényleg könnyen a zárt osztályon végezhetem. Még sokáig nyomot hagyott bennem ez az eset, nehezen tudtam magam túltenni rajta. De az vígasztal, egyelőre még nem ilyen rossz a helyzet, nem ellenségesek az ismerőseim.

Az elveszett idő


Az elveszett idő

Már késő délutánra járt az idő, mikor elindultam hazafelé a barátomtól. Tudtam, besötétedik mire hazaérek, de legalább ne az egész utat tegyem meg sötétben, ezért igyekeztem haza. Már alacsonyan járt a nap délután negyed ötkor mikor útrakeltem, de még jó látási viszonyok voltak.
Indulás után nem sokkal megtankoltam.

Igaz hogy az üzemanyag bőven elég lett volna hazáig, de nem szeretem ha kevés benzin van a tankban. Fél öt lett volna három perc múlva.
Ahogy a kúttól elindultam, hazatelefonáltam, hogy másfél, két óra múlva otthon leszek. Az autó szépen falta a kilómétereket és a benzint. Lassan kezdett szürkülni. A rossz úton nem nagyon lehetett előzni, mert csupa lyuk volt az aszfalt. Nem is baj hogy mentek előttem, mert még csak másodjára jártam arra, nem ismertem az aszfalt hibáit. Az előttem haladó jármű mozgásából sok úthibát fel tudtam ismerni. Ettől függetlenül nem lehetett gyorsan menni, csak úgy 50-70 km/órás sebességgel. Mire beértem Hajdúszoboszlóra, már majdnem teljesen besötétedett. Na, nem baj, erre már jártam többször, innen ismerősebb az út. Igen ám, de ennek ellenére egy kereszteződést elnéztem, így mégsem egészen ott lyukadtam ki a városból ahol szerettem volna. Észre is vettem én ezt elég hamar. Megálltam, elővettem a térképet. Végülis mehettem volna Hajdúszovát felé is, de inkább úgy döntöttem, visszafordulok és a 4-es főúton megyek Kaba felé.
Megfordultam, újra be a városba. Na, mondom mostmár végképp nem tudom hol járok, mivel kisebb utcákon haladtam keresztül. Mindegy, előbb-utóbb ki kell érnem a főutcára. Egyszer csak látom, egy lámpás kereszteződés van előttem. Na, ezaz! Itt kell balra menni, ez a főutca, ez volt valamikor a 4-es főút míg nem csinálták meg a várost elkerülő utat. Innen már ismerős minden, akár csukott szemmel is haza tudok jutni.
Ki a 4-esre, itt legalább lehet haladni rendes tempóban. Olyan jó 10 km után elértem a kabai leágazáshoz. Úgy döntöttem, arra megyek, kisebb a forgalom és nem vakítanak annyira a szembe jövők. Ezen a szakaszon viszonylag jó volt az út. A jó útnak köszönhetően hamar elértem Biharnagybajomba. Ez a szomszéd település. Innen már csak 13 km és otthon leszek. Gyötrelmes 10 km áll még előttem, mert ezen a szakaszon nagyon rossz az út. Volt pár szembe jövő, akik kicsit vakítottak, dehát ezzel jár az esti, éjszakai vezetés.
Döcögős, süllyedt, kátyús, úgyis mondhatnám rögös utakon vezet az út hazáig. Nem tudom mennyi lehet az idő, a kocsiban nincs óra, a telefont meg most nem veszem elő hogy megnézzem. Elnézek jobbra, látom hogy az úttól körülbelül 1 km-re lévő vasútvonalon megy a személyvonat. No, akkor számoljunk csak. Negyed hét körül van nálunk egy vonat, ami azt jelenti, hogy hat óra múlhatott pár perccel. Még egy negyed óra és otthon is vagyok. Közben elértem a megyehatárt a Bajomi hídnál. 60-65 km/óránál nem tudok gyorsabban menni a rossz út miatt. A vonatot sem fogom leelőzni, bár az csak 60-nal megy, de nekem van hogy jobban lassítani kell. Mindegy, mostmár nem sok van hátra. Közben az útmenti bokrok, fák eltakarják a vasúti járművet. Nameg az útra is figyelni kell erősen. Kezd párássá válni a levegő. Néhány kisebb ködgomoly után újra tiszta az idő. Lassan hazaérek, már a távolban látszanak a város fényei. Ahogy közelebb érek, kezd furcsa érzés a hatalmába keríteni. Valahogy olyan idegennek érzem magam ezen a tájon. Csökkentem a sebességet, mintha az út minősége is megváltozott volna. Csak érzéki csalódás, vagy valami más? Úgy 40-el araszolok tovább, de egyre idegenebb minden. Elérkezek a helységnév táblához, de valahogy nagyon kicsi az a tábla. Közelebb érek, látom rajta a feliratot: Baja.
Beletaposok a fékbe, megállok. Mi van? Ez valami vicc? Odamegyek a táblához, nézem. Baja. Megcsipkedem magam, megdörzsölöm a szemem, nézem a táblát: Baja. Csak nem akar abból a feliratból Füzesgyarmat lenni. A döbbenettől se nyelni, se köpni nem tudtam. Nézem az órámat, 18:21-et mutat. Előveszem a telefont, azon is nézem, 18:21. Hú, valaki vagy szívózik velem, vagy nagyon nagy szarba kerültem.
Döbbenettől letaglózva ülök vissza a kocsiba. Tovább hajtok lassan, de minden teljesen ismeretlen. Újra megállok. Pár percig meditálok, próbálom felfogni mi is történt az elmúlt 10 percben. Logikus magyarázatot nem találok, akárhogy is rakom össze az emlékképeket az elmúlt időről. Telefonálok haza. Kicsöng. Anyám felveszi a telefont.
– Nem tudom mikor leszek otthon. -mondom
– Mi a baj? -kérdezi
– Nem tudom.
– Hol vagy?
Egy kicsit haboztam a válasszal, amjd azt mondtam:
– Nem is tudom. Állítólag Baján vagyok. Fogalmam sincs, hogy tehettem meg 300 km-t két óra alatt.
– Már aggódtam, nem hívtál hamarabb.
– Ugyan már, mondtam másfél, két óra múlva otthon leszek. Most kellett volna hazaérnem.
– Tudod te mennyi az idő?
– Persze hogy tudom. Fél hét múlt pár perccel.
– Hát persze, szerinted. Hajnali fél négy van. Hol tekeregsz? Mikor leszel itthon?
– Mi van? Ne már! Nálam fél hét múlt. Mindjárt meg is nézem pontosan. 18:36-ot mutat az órám.
– Na, jó, elég volt a hülyéskedésből! Hol vagy?
– Nem hülyéskedek!
– Mit keresel Baján, és miért nem telefonáltál?
– Mondom hogy fél hét múlt. Hova telefonáljak ha most kellene otthon lennem?
– Én többször próbáltalak hívni, de ki volt kapcsolva a telefonod.
– Tudja jól, hogy sosem kapcsolom ki! De ezt fejezzük be, össze kell szednem a gondolataimat.
Azzal letettem a telefont. Ott ültem a kocsiban, egyáltalán nem értettem semmit. Nem értettem miért szórakoznak velem. Mostmár abban sem voltam biztos, hogy tényleg fél hét múlt. Míg ott magamba roskadva gubbasztottam, egyszer csak látom, egy autó jön velem szembe az utcán. Na, mondom, nincs mese, ezt így vagy úgy, de megállítom. Mostmár tudnom kell mi az igazság.
Kiugrottam a kocsiból és az út közepére állva a kezemmel kalimpáltam hogy álljon meg az a jármű. Nem is tudott volna elmenni, csak ha keresztül megy rajtam. Gondolom, ezt nem akarta a sofőr, mert megállt. Egy teherautó volt, talán tejet szállíthatott. Odaléptem az autó mellé. A sofőr letekerte az ablakot. Illedelmesen köszöntem neki:
– Jó estét!
– Magának is fiatalember! De inkább már reggel van vagy mifene.
– Elnézést amiért megállítottam. Tudom, furcsa lesz amit kérdezni fogok, de kérem válaszoljon nekem. Hol vagyunk?
– Hol vagyunk? Hát nem tudja? Baján.
Nyeltem egy nagyot, lehet hogy el is sápadtam egy kicsit.
– És meg tudná mondani mennyi az idő?
– Fél négy múlt pár perccel.
Ekkor elkezdett velem forogni a világ, hirtelen nagyon szarul kezdtem érezni magam. Valószínűleg ezt észrevehette a sofőr, mert megkérdezte:
– Minden rendben, fiatalember? Jól van?
– Iiigen, azt hiszem jól. -válaszoltam, de kezdtem magam egyre gyengébben érezni.
– Én úgy látom, valami nincs rendben. Biztos jól van?
– Nem is tudom… Azt hiszem valami, valami nagyon nem oké velem.
Ezután a szédülés és a gyengeség annyira elhatalmasodott rajtam, hogy egyszerűen képtelen voltam a lábamon megállni. Hiába próbáltam a teherautó karosszériájában megkapaszkodni, az valahogy egyre távolibbnak tűnt, a kezem nem ért el odáig. A kocsi után nyúlva, kinyújtott kézzel estem hanyatt a teherautó mellett az aszfalton. Azt még hallottam, hogy a teherautó vezetője kiugrik a kocsiból, odalép mellém és elkezd pofozgatni, próbál ébresztgetni, szólongat. Nekem már arra sem volt erőm, hogy a szemem nyitva tartsam. Még hallottam ahogy próbált magamhoz térítgetni. Folyamatosan halkultak el a szavai ahogy a mentőket hívta mobilján és magyarázta hogy hol vagyunk. Szépen sorba kapcsoltak ki az érzékszerveim. Már nem éreztem az aszfalt hidegét, látni már korábban nem tudtam, most a hallás is cserben hagyott. Úgy éreztem, folyamatosan gyorsuló sebességgel egy mély, sötét kútba zuhanok. Végül minden érzékelés megszűnt körülöttem.

Kád lyuk


Néha elmerengek egy-egy szó eredetén, hogy miből származhat. Vannak szavak, amik logikusan fejlődtek ki a nyelv változása közben. Egyes szavak eredetét talán örökre homály fedi, míg másikon lehet meditálni. Példánakn itt van a kátyú szó. Nyilván nem tekint olyan hosszú múltra vissza mint mondjuk a fázik szó, hiszen több száz évvel ezelőtt nem volt kátyú. De vajon miből eredhet? Leszögezem, az elméletemet semmilyen tudományos tény nem támasztja alá. Legalábbis én nem tudok róla, nem néztem utána. Vajon miből is származhat. Látszólag ugye “értelmetlen” szó, nincs olyan más szó, ami ezt az úthibát kifejezné, pontosabban hangzásilag hasonlítana hozzá és a jelentése is hasonló lehetne. De talán mégis van. A kátyú talán származhatott a kád méretű lyuk szavak összeépítéséből is.
– Kád méretű lyuk (az úttesten)
– Kádnyi lyuk
– Kátyú
Természetesen a kádlyuk már mást jelent, az a kádon lévő lyukat jelenti.
Ez is egy lehetőség. 🙂

Álmaim


Egy hatalmas templomban, vagy múzeumszerű építményben bolyongok ismerősökkel. Kellemes idő van, nincs se meleg, se hideg. Süt a nap. Kora délutánra járhat az idő. Még talán valamilyen előadás is van az épületben. Talán Nyíregyházán van ez az építmény. Később, délután elindulok haza. Már havas az út, esik is. Szinte kilométerről kilométerre változik az útviszony. A száraz úttól a fél méteres hóig minden van. Az utak nehezen járhatók helyenként, így kerülő úton kell mennem. Még Nagyváradot is bejártam. De itt nem a hó okoz problémát. Az utakat, a talajt hatalmas repedések borítják. Az épületek egy része teljesen, vagy részlegesen romba dőltek. Erős földrengés volt a városban. Nagyon nehezen járható az út a repedések miatt. Egy viszonylag zárt parkolóban leállítom az autót. Elindulok gyalog jobban szemrevételezni a helyzetet. Gyakorlatilag fel sem ismerem a várost. Pár perc után jut eszembe, hogy nem zártam be az autót. Elindulok visszafelé. Ahogy a parkolóhoz érek, azt látom, hogy nincs ott az autó. Csupán pár perc elteltével már el is lopták. Reménytelennek tartom, hogy egyáltalán szóljak a hatóságoknak a lopásról. Tudom, úgysem lesz meg. Meg egyébként is, most ilyen helyzetben van éppen elég dolga a rendőrségnek. Nem beszélve arról, hogy értenék szót velük. Ha nem tudnak magyarul, akkor esélytelen az egész.

Büdös víz


Azt hiszem volt már ez a téma itt pár évvel ezelőtt. Több emberrel beszélgetve az okát senki sem tudta megmondani, de többen tapasztalták, hogy a villanyboylerből büdös, záptojás szagú víz folyik. Az az érdekes, hogy nem mindig. Nos, talán sikerült rájönnöm egy összefüggésre. Ettől persze még nem tudom a büdösödés pontos okát. Azt hagyjuk, hogy régen volt takarítva, mert takarítás után 2 héttel már büdös volt a víz. És éppen emiatt jöttem rá egy összefüggésre. Legutóbb durván egy hónappal ezelőtt takarítottamki a boylert. Az anódon és a tömítéseken kívül más cserélnivaló nem volt. Előtte körülbelül 5 évvel lehetett kitakarítva. Már akkor is büdös víz folyt. Akkor arra gondoltam, ki kell takarítani, ezért szagos a víz. Szétszedtem, akkor anódot, fűtőbetétet és tömítéseket cseréltem. Az anódból még volt egy kicsi, de annyira nem volt jó állapotban, hogy azt tegyem vissza, így cseréltem. Ez ütött szeget a fejembe pár napja. Visszagondolva a legutóbbi csere előtti időszakot, örültem is, hogy megszűnt a víz büdössége. Viszont helyette egyre sárgább, mocskosabb volt a kifolyó víz. Mikor szétszedtem a boylert, az anód teljesen eltűnt, a vízkő lebontotta. A fűtőbetét még használható volt, így azt visszaszereltem, az anódot cseréltem. Mintegy 2-3 héttel a szerelés után kezdtem érezni, hogy megint szgosodik a víz. Na, innentől fogva egyértelmű lett egy dolog. A büdös víz az anód és a víz érintkezéséből következik. Az utolsó előtti tisztításkor ugyebár az anódból még volt, meg szaga is volt a víznek. Új anódot szereltem be, a büdösödés 2-3 hét múlva megkezdődött. Most a legutóbbi szerelésnél az anódból már semmi sem maradt, szépen meg is szűnt a bűz. Viszont az új anód beszerelése után pár héttel megint bűzölög a víz. Ebből szépen látszik, hogy az anód, vagy a víz a bűnös, de ha mindkettő együtt van, akkor szinte garantált a büdös víz. Érdekes viszont, hogy időnként megszűnik büdösnek lenni a víz. Namármost, ugyebár a beszerelt anód anyaga az állandó. Nem hinném, hogy mondjuk külső részének másabb lenne az anyaga, mint belül, utána megint változna. Mert a bűz hol előjön, hol eltűnik. Így inkább arra gondolok, hogy a víz összetétele változik. Ez lehetséges is, hiszen nem egy zárt rendszeből szivattyúzzák a földből az ivóvizet, hanem a gyűjtő kútba többfelől kis vízerek szállítják a vizet, amik különféle talajrétegen keresztül jutnak el a gyűjtőig. Így pedig nem mindig ugyanaz a víz összetétele hajszál pontosan. Gondolok itt arra, hogy esetenként egyes ásványi anyagokból több, míg másokból kevesebb van. Aztán változik az arány. Lehet, hogy éppen ez magyarázza azt is, hogy nem folyamatosan büdös a víz, hanem vannak szagtalan, vagy kevésbé szagos időszakok. Már csak azt kellene tudni, hogy melyik az az összetevő, ami az anóddal érintkezve kiváltja a szaghatást. Szerintem ezt sosem fogjuk megtudni. Arra meg nem fogok pénzt áldozni, hogy a szagtalan és a szagos időszakban vízmintát vegyek és bevizsgáltassam az összetételét. Talán megoldást jelent majd, ha megépül a vízvezeték Aradtól és azzal a vízzel lesz keverve a helyben kinyert. Így a keveredéssel várhatóan felhígulhat az az anyag is, ami a szagot kiváltja. Feltéve ugye, ha az aradi vízben nincs meg ugyanez az összetevő, vagy legalább kisebb mértékű. Talán magyarázatot adhat a szagra az is, hogy a környék igen gazdag termálvízben, aminek nayg az oldott ásványi anyag tartalma. Igaz, hogy az jóval mélyebben van mint az ivóvíz, de elképzelhetőnek tartom, hogy az ivóvíz összetétele másabb olyan helyeken, ahol mélyebben termálvíz is van.

Február 14


Na kérem, eltelt egy újabb év, megint itt van ez a valentájn nap. Hülyítik a magyarokat megint ezzel az idióta csökött, hagyománytalan ünneppel. Nyomorult világ van, ha csak évente egyszer jut eszünke akit szeretünk. Ha nem, akor meg minek ez a felhajtás? A sok haszontalan kacatot, csecsebecséket árusítók húznak hasznot ebből a semmirevaló ünnepből. Nem is nevezném én ezt ünnepnek. Olyan nap ez mint a többi, csak meg van zavarítva a nép.